Az információáramlás elromlott. Nemcsak arról van szó, hogy különböző emberek teljesen eltérő következtetésre jutnak ugyanabból a bizonyítékból. Úgy tűnik, különböző intellektuális közösségek többé nem osztják ugyanazokat az alapvető hiedelmeket. Talán többé már senkit nem érdekel az igazság aggódnak egyesek. Talán a politikai hovatartozás felváltotta az alapvető érvelési készségeket. Talán mind saját készítésű visszhangkamráink (echo chambers) csapdájába estünk becsomagoljuk magunkat a hasonlóan gondolkodó barátok, weboldalak és közösségimédia-csatornák intellektuálisan áthatolhatatlan rétegébe.
Valójában két különböző jelenségről van szó, mindegyik felforgatja az információ áramlását, de nagyon eltérően. Hívjuk őket visszhangkamráknak (echo chambers) és ismeretbuborékoknak (epistemic bubbles). Mindkettő társadalmi szerkezet, amivel szisztematikusan kihagyunk információforrásokat. Mindkettő eltúlozza tagjainak meggyőződését saját hiedelmeikben. De teljesen különböző módokon működnek, és teljesen máshogy kell beavatkozni. Az ismeretbuborék az, amikor nem hallunk másik oldalon lévő emberekről. A visszhangkamrában akkor vagyunk, amikor nem bízunk meg másik oldalon álló emberekben.
A jelenlegi használat elhomályosította ezt a lényegi különbségtételt, úgyhogy hadd vezessek be egy némileg mesterséges kategorizálást. Az ismeretbuborék egy információs hálózat, amiben lényeges információk, információforrások mulasztással maradnak ki. A mulasztás hasznos lehet: el akarjuk kerülni a velünk ellentétes véleményeket, például mert kényelmetlenül érezzük magunkat tőle. A társadalomtudósok szerint szeretjük megválogatni, minek tesszük ki magunkat, olyan információkat keresünk, amik megerősítik saját világnézetünket. De ez a mulasztás teljesen véletlen is lehet. Még ha nem is próbáljuk aktívan elkerülni a nézetkülönbségeket, a Facebook-barátaink általában ugyanazokat a nézeteket és érdeklődési köröket osztják. Amikor a hálózatokat szociális okokból építjük, aztán információs forrásnak használjuk azokat, könnyen elkerülhetjük az ellentétes nézeteket, és túlzott egyetértéssel találkozunk.
A visszhangkamra társadalmi szerkezet, amiben a nézeteinktől eltérő, releváns hangokat aktívan lejáratnak. Miközben az ismeretbuborékban ritkán találkozunk ellentétes véleményekkel, a visszhangkamerában lévőknél ez nincs így, ők aktívan bizalmatlanok a kívülállókkal. Kathleen Hall Jamieson és Frank Capella Echo Chamber: Rush Limbaugh and the Conservative Media Establishment (2010) című könyvükben elemzik a jelenséget.
Náluk a visszhangkamra olyasmi, mint egy szekta. A szekta elkülöníti tagjait azzal, hogy elidegeníti őket bármilyen külső forrástól. A kívülállókat aktívan címkézi gonosznak és megbízhatatlannak. A szekta tagjának bizalmát beszűkítik a belső hangokra.
Az ismeretbuborékokban mások hangja nem is hallatszik; a visszhangkamrákban másokat aktívan hiteltelenítenek. Nem úgy lehet betörni a visszhangkamrába, hogy tényeket tolunk a tagjaik arcába. Le kell menni a gyökeréig, és megjavítani az eltűnt bizalmat.
Az ismeretbuborék
Kezdjük az ismeretbuborékokkal. Régóta szó van róluk, a leghíresebb művek közé tartozik Eli Pariser, The Filter Bubble (2011) és Cass Sunstein, #Republic: Divided Democracy in the Age of Social Media (2017) című munkája. A lényeg: a legtöbb hírhez a Facebook-hírfolyamából és hasonló közösségi oldalakból jutunk. A Facebook-folyamban nagyrészt a barátaink, kollégáink, és olyan emberek vannak, akikkel hasonlóak a politikai, kulturális nézeteink. Meglátogatjuk a kedvenc, hasonlóan gondolkodó blogokat és weboldalakat. Ugyanekkor különböző algoritmusok a háttérben, például a Google-keresésben, láthatatlanul személyre szabják a keresésinket, így még inkább csak azt fogjuk látni, amit látni akarunk. Ezek a folyamatok mind szűrik a hozzánk eljutó információkat.
Az ilyen szűrők nem feltétlenül rosszak. A világ túlterhelt információval, senki sem képes saját maga válogatni benne: a szűrőket muszáj kiszervezni. Ezért függünk kiterjesztett társadalmi hálózatainktól, tőlük kapjuk a tudást. De minden ilyen informális hálózatnak széles körűnek és változatosnak kell lennie, hogy jól működjön.
Egy társadalmi hálózat, ami csupa rendkívül okos, megszállott operarajongóból áll, minden információt leszállít, amit csak tudni akarok az operaszcénáról, de képtelen lenne felvilágosítani például hogy az országomban (az USA-ban – a szerk.) miért egyre több a neonáci. Minden egyes személy a hálózatomban rendkívül megbízható lehet saját konkrét információival kapcsolatban, de összességében nézve a hálózatomból hiányzik, amit Stanford Goldberg Relying on Others (2010) című könyvében "lefedettség-megbízhatóságnak" (coverage-reliability) nevez. Nem kapok kellően széles körű és reprezentatív információt.
Az ismeretbuborékok még egy dologgal veszélyeztetnek minket: túlzott önbizalommal. Egy buborékban eltúlozva találkozunk egyetértéssel, és elnyomottan egyet-nem-értéssel. Sebezhetőek vagyunk, mert általánosságban nagyon jó okunk van rá, hogy figyeljünk arra, más emberek egyetértenek vagy nem értenek egyet velünk.
Másokat keresni megerősítésért alapvető módszere annak, hogy ellenőrizzük, valaki jól vagy rosszul indokolt-e. Talán ezért csináljuk a házi feladatainkat tanulmányi csoportokban, és ezért vannak különböző laboratóriumaink a kísérletek megismétlésére. De a megerősítés nem minden formája értelmes. Ludwig Wittgenstein azt mondja: képzeld el, hogy átnyálazol egy köteg azonos újságot, és mindegyik újságcímet arra használod, hogy növelje az önbizalmad. Ez nyilvánvalóan hiba. Az tény, hogy a New York Times megír valamit, ok arra, hogy elhidd, de minden további másolata a New York Timesnak, amivel találkozol, nem szolgálhat további bizonyítékként.
Az azonos másolatok nem az egyetlen problémát jelentik. Tegyük fel, hogy elhiszem: a paleodiéta a legjobb diéta, ami valaha létezett. Megcsinálom a "Remek Egészségügyi Tények!" csoportot, és csak olyan emberekkel töltöm fel, akik már eleve elhiszik, hogy a paleó a legjobb diéta. A tény, hogy a csoportban mindenki egyetért velem a paleodiétával kapcsolatban, nem szabad, hogy bármennyit növelje a bizalmam ebben a témában. Ezek nem további másolatok – ők valószínűleg egymástól függetlenül jutottak erre a következtetésre, de az egyetértésük egy az egyben magyarázható a kiválasztás módszerével. A csoport egyoldalúsága egyszerű visszhangja a kiválasztási kritériumomnak. Könnyű elfelejteni, mennyire gondosan válogatottak a tagok, mennyire ismeretszempontból gondozottak közösségimédia-köreink.
Szerencsére viszont az ismeretbuborékok könnyen kipukkaszthatók. Egyszerűen ki kell tennünk a tagokat annak az információnak és érveknek, amikről lemaradtak.
A visszhangkamrák
A visszhangkamrák viszont jóval károsabb és robusztusabb jelenségek. Jamieson és Cappella könyve az első empirikus tanulmány arról, hogyan működnek a visszhangkamrák. Elemzésük szerint a visszhangkamrák szisztematikusan elidegenítik tagjaikat minden külső információforrástól. A kutatásuk Rush Limbaugh, a sikeres amerikai konzervatív politikussal, a Fox Newszal és a kapcsolódó médiával foglalkozik. Limbaugh aktívan alakítja, kiben bízzanak a hallgatói. Folyamatos támadásai a "fősodratú médiával" (mainstream media) szemben más források hiteltelenítésére tett kísérletek. Szisztematikusan nekimegy mindenkinek, aki bármilyen, vele ellentétes véleményt közöl.
A kívülállók nemcsak egyszerűen tévednek: rosszindulatúak, manipulatívak és aktívan azon dolgoznak, hogy tönkretegyék Limbaugh-t és a követőit. Az így kapott világkép: mélyen ellentétes erők, mindent-vagy-semmit háború jó és gonosz között. Bárki, aki nem Limbaugh követője, egyértelműen a jobboldallal szemben áll, ezért teljesen megbízhatatlan.
Az eredmény meglehetősen feltűnő párhuzamot mutat az érzelmi izoláció technikájával, amit tipikusan szektaképzésnél használnak. A mentálisegészség-szakértők szerint a szekták tagjai arra veszik rá az új tagokat, hogy ne bízzanak senkiben, aki nem tagja a szektának. Ez társadalmi puffert jelent minden próbálkozással szemben a személy eltávolítására a szektábólból.
A visszhangkamrának nincs szüksége rossz kapcsolódásra ahhoz, hogy működjön. Limbaugh követőinek teljes hozzáférése van minden külső információforráshoz. Jamieson és Cappella adatai szerint Limbaugh követői rendszeresen olvasnak – de nem fogadják el – fősodratú és liberális hírforrásokat. Izoláltak, nem a szelektív kitettség miatt, hanem mert megváltozott, kit fogadnak el autoritásnak, szakértőnek és megbízható forrásnak. Hallják, de elutasítják a kívülállók hangját. A világnézetük képes túlélni a kívülálló hangokat, mivel a hitrendszerüket felkészítették ilyen szellemi támadásokra.
Sőt, ellentétes véleményeknek való kitettség akár meg is erősíthetik eddigi véleményüket. Limbaugh adhat egy összeesküvés-elméletet a követőinek: mindenki, aki kritizálja, ezt a gonosz elit titkos páholyának parancsára teszi, amely már megszerezte az irányítást a fősodratú média felett. Innentől Limbaugh követői védettek minden ellentétes bizonyítékkal szemben. Sőt, minél többször találkoznak azzal, hogy a fősodratú média felhívja a figyelmet Limbaugh pontatlanságaira, annál jobban megerősödnek Limbaugh jóslatai. Perverz, de az ellentétes véleménnyel rendelkező kívülállóknak való kitettség növelheti a visszhangkamra tagjainak bizalmát saját, belső forrásaikban, és kötődésüket világnézetükhöz. Endre Begby filozófus ezt a hatást "bizonyító elsőbbségnek" (evidential pre-emption) hívja.
Egyfajta intellektuális dzsúdó történik, amiben az ellentétes vélemények erejét és a lelkesedését gondosan manipulált belső szerkezeten keresztül fordítják a másik vélemény ellen.
Azt gondolhatjuk, hogy a helyzet megoldása egyszerűen több intellektuális autonómia lehet. A visszhangkamrák azért jönnek létre, mert túlságosan megbízunk másokban, így a megoldás az, ha többet gondolkodunk magunktól. De ez a radikális intellektuális autonómia csak vágyálom. Ha bármit megtanított nekünk az elmúlt fél évszázadban az tudás tanulmányozása filozófiai oldalról, akkor az az, hogy menthetetlenül függünk másoktól, gyakorlatilag a tudás minden területén. Gondolj csak arra, hogyan bízunk másokban a mindennapi életünk minden aspektusában. Az autóvezetésnél bízunk a mérnökök munkájában; a gyógyszerek beszedése azon múlik, hogy megbízunk az orvosok, vegyészek, biológusok döntésében. Még a szakértők is más szakértők hálózatától függnek. Egy klímakutató, aki mintákat elemez, a labortechnikustól függ, aki légelszívó-gépet üzemelteti, a mérnökön, akik megcsinálták ezeket a képeket, a statisztikusokon, akik kifejlesztették a módszertant, és így tovább.
Ahogy Elijah Millgram mondja The Great Endarkenment (2015) című könyvében, a modern tudás azon múlik, bízunk-e szakértők hosszú láncolatában. És egyetlen ember sincs abban a pozícióban, hogy ellenőrizze a lánc minden tagjának megbízhatóságát. Kérdezd meg magadtól: meg tudsz különböztetni egy jó statisztikust egy inkompetenstől? Egy jó biológust egy rossztól? Egy jó nukleáris mérnököt, radiológust, makroközgazdászt egy rossztól?
Persze, bármely olvasó képes lehet megválaszolni egy, egy-két kérdést, de senki sem képes ilyen hosszú lánchoz önmagától hozzáférni. Ehelyett, a bizalom rendkívül bonyolult társadalmi szerkezetétől függünk. Meg kell bíznunk egymásban, de ahogy a filozófus, Annette Baier mondja ez a bizalom sebezhetővé tesz minket. A visszhangkamrák egyfajta társadalmi parazitákként működnek ezen a sebezhetőségen, kihasználják társadalmi függőségünket.
A legtöbb példa, amit eddig hoztam, a konzervatív visszhangkamrákra fókuszál. De senki nem állítja, hogy ez az egyetlen visszhangkamra itt; biztos vagyok benne, hogy a politikai baloldalon is rengeteg van. Ami még fontosabb: semmi nincs a visszhangkamrákban, ami miatt csak a politika terepére korlátozódnának. Az oltásellenesek világa egyértelműen visszhangkamra, és túllép a politikai törésvonalakon. Találkoztam visszhangkamrákkal olyan témákban, mint étrend, edzéstechnika, szoptatás, néhány akadémiai tradíció, és sok minden más. Itt egy egyszerű ellenőrzés: a közösség hitrendszere aktívan aláássa bármilyen külsős megbízhatóságát, akinek nem tetszenek a központi dogmák? Akkor az valószínűleg egy visszhangkamra.
Sajnos a legtöbb friss elemzés egy kalap alá veszi az ismeretbuborékokat a visszhangkamrákkal, egy, egységes jelenségként kezeli őket. De alapvető fontosságú, hogy különbséget tegyünk a kettő között. Az információbuborékok rozogák, könnyen fújódnak és könnyen össze is omlanak. A visszhangkamrák sokkal károsabbak és sokkal robosztusobbak is. Kezdenek úgy kinézni, mint az élőlények. A hitviláguk szerkeszti integritást ad, ellenállóképességez, és aktív választ a külső támadásokra. Egy közösség persze mindegyik lehet egyszerre, de a két jelenség elkülönülten létezik. És az igazi problémákat a visszhangkamrák okozzák.
Jamieson és Cappella elemzését mára lényegében elfelejtették, a kifejezést eltérítették a szűrőbuborék szinonimájának. A legjelentősebb gondolkodók közül sokan csak a buborék-típusú hatásokra koncentrálnak. Sunstein például a politikai polarizációt és a vallási radikalizációt szinte kizárólag a rossznak való kitettség és a rossz kapcsolódás fogalmaival magyarázza. Az ő ajánlata a #Republicban: csinálj több nyilvános fórumot, ahol gyakrabban futunk majd bele ellentétes véleményekbe. De ha elsősorban visszhangkamrával küzdünk, ez az erőfeszítés nagyrészt felesleges lesz, sőt még meg is erősítheti a visszhangkamra szorítását.
Megsokasodtak azok a cikkek is, amelyek amellett érvelnek, hogy nincsenek is visszhangkamrák vagy szűrőbuborékok. De ezek a cikkek szintén egy kalap alá veszik a két jelenséget, problémás módon, és ignorálják a visszhangkamrák hatásait. Ehelyett nagyrészt az összekapcsoltság és kitettség mérésére fókuszálnak a közösségi oldalakon. Az adatok szerint az emberek valójában látnak bejegyzéseket a túloldalról, vagy gyakran meglátogatnak olyan weboldalakat, ami ellentétes politikai véleményükkel. Ha ez így van, az ismeretbuborékok talán nem jelentenek akkora veszélyt. De ezek közül egyik sem szól a visszhangkamrák nem létezéséről. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk a visszhangkamrák fenyegetését csak az összekapcsoltsági és kitettségi adatok alapján.
Döntően a visszhangkamrák képesek használható magyarázatot adni a jelenlegi információs krízisre olyan módon, ahogy az ismeretbuborékok nem. Sokan azt állítják, hogy elértünk a "post-truth" (igazság utáni) időszakba. Nemcsak arról van szó, hogy néhány politikus úgy beszél, mintha figyelmen kívül hagyná a tényeket, de a követőiknek sincs szüksége bizonyítékokra. Úgy tűnik, néhányunknak mintha többé nem számítana az igazság.
Ez a magyarázat teljes irracionalitást feltételez. Ahhoz, hogy elfogadjuk, el kell hinnünk, hogy rengeteg embert egyszerűen nem érdekelnek a bizonyítékok és a nyomozás. A visszhangkamrák jelensége azonban sokkal szerényebb magyarázatot nyújt. A nyilvánvaló "post-truth" hozzáállás magyarázható a visszhangkamrák által kovácsolt bizalommanipulációval. Nem arról van szó, hogy egyáltalán nem érdekelnek minket a tények, érvelések. Egyszerűen csak egyes közösségek egészen más autoritásokban bíznak.
A visszhangkamrák tagjai nem irracionálisak, egyszerűen félrevezették őket arról, kiben bízzanak.
Ha megfigyeljük, pontosan hogyan is néz ki, amikor valaki elutasít egyszerű tényeket – nem hangzik olyan irracionálisan. Az egyik oldal felhívja a figyelmet valamilyen gazdasági adatra; a másik oldal pedig elutasítja, azzal, hogy elutasítja a forrását. Azt gondolják, az újság elfogult, az akadémia elit által gyűjtött adatok hibásak. A visszhangkamra nem rombolja le tagjainak érdeklődését az igazságban, hanem csupán befolyásolja, kiben bíznak meg, és megváltoztatja, kit fogadnak el megbízható forrásnak és intézménynek.
Sok tekintetben a visszhangkamrák tagjai ésszerű és logikus vizsgálati eljárásokat alkalmaznak. Kritikusan gondolkodnak. Megkérdőjeleznek dolgokat, értékelnek forrásokat maguknak, értékelik az információkat. Kritikusan közelítik meg azokat, akik szakértőnek mondják magukat, és megbízhatóságukat, az alapján, amit már tudnak a világról. Egyszerűen az értékelésük alapja – a háttérben lévő meggyőződésük, hogy kiben bízhatnak – radikálisan eltérő. Nem irracionálisak, hanem szisztematikusan félreinformáltak arról, miben, kiben bízzanak.
Vegyük észre, mennyire különböző innentől, ami történik, például, az orwelli duplabeszéltől, ami egy szándékosan kétértelmű, eufemizmussal töltött nyelv, melynek célja a beszélő szándékának elrejtése. A duplabeszélben nem cél az egyértelműség, a következetesség vagy az igazság. George Orwell szerint ez a haszontalan bürokraták és politikusok nyelve, akik anélkül akarnak beszélni, hogy elköteleznék magukat bármilyen valós állítás mellett. De a visszhangkamrák nem kétértelmű, homályos, pszeudobeszédekkel dolgoznak. A visszhangkamrákban egyértelmű, félreérthetetlen üzenetet adnak arról, ki megbízható és ki nem. És ez, Jamieson és Cappella szerint pontosan az, amit találunk: tisztán artikulált összeesküvés-elméletek, keményen megfogalmazott vádak a külső világ megbízhatóságával szemben és romlottságáról.
Amint egy visszhangkamra elkezd beszippantani valakit, a mechanizmusai megerősítik magukat. Egy episztemikusan egészséges világban az információforrásaink sokasága felső határt szab annak, mennyire bízunk meg egyedüliként bármelyik emberben. Mindenki esendő; egy egészséges információs hálózat felfedezi és szóvá teszi az emberek hibáit. Így határa van annak is, mennyire bízunk akár a legjobban szeretett vezetőnkben. De a visszhangkamrán belül nincs felső határ.
Nem mindig lustaság vagy rossz sors eredménye, hogy visszhangkamrákba kerülünk. Képzeld el, például, hogy valakit egész életében visszhangkamrában neveltek és oktattak. A gyereket a visszhangkamra hitrendszerére tanították meg, megmondták, melyik tévécsatornákban és weboldalakban bízhat, amelyek megerősítik a nézeteinek egy részét. A gyerekeknél teljesen logikus, hogy megbízik azokban, akik felnevelik. Így, amikor végül találkozik a tágabb világgal – mondjuk tinédzserként – a visszhangkamrában kialakított világnézete már eléggé szilárd. Ez a tinédzser nem fog bízni a visszhangkamráján kívülről érkező forrásokban, és ide úgy került, hogy normális folyamatokat követett az életében bizalomról és tanulásról.
Bizonyára úgy tűnik, a tinédzserünk viselkedése ésszerű. Teljesen jóhiszemű lehet szellemi életével kapcsolatban. Talán lesz intellektuális étvágya, és keres új forrásokat, megvizsgálja őket, mérlegeli az alapján, amit már tud. Nem vakon bízik, proaktívan mérlegeli más források megbízhatóságát, használva tudását. A probléma, hogy intellektuális csapdában van. Intellektuális vizsgálatait megtéveszti a nevelése és a társadalmi struktúra, amiben létezik.
Azoknál, akiket nem visszhangkamrában neveltek fel, kell némi intellektuális bűn, hogy belépjenek egybe – például intellektuális lustaság, vagy a biztonság előnybe helyezése az igazsággal szemben. De még ilyenkor is, amikor helyére kerül egy visszhangkamra hitrendszere, a jövőbeni viselkedés logikus lehet, és továbbra is csapdában maradhatnak.
A visszhangkamrák bizonyos esetekben úgyis működhetnek, mint egy függőség. Irracionális lehet függővé válni, de csak egy pillanatnyi kihagyás kell hozzá – ha egyszer függővé váltál, belső nézeteid átalakulnak, innentől racionális fenntartani a függőséget. Csak egy pillanatnyi kihagyás kell, és ha már bent vagy, a visszhangkamra hitrendszere csapdaként működik, minden jövőbeni lépése a szellemi éberségnek csak megerősíti a visszhangkamra világnézetét.
Mi a megoldás?
Viszont, legalább egy lehetséges kiút van. Vegyük észre, hogy a visszhangkamra logikája azon múlik, hogy mit fogadunk el bizonyítéknak. Egy visszhangkamrában egy tinédzser elutasíthatja a kívülálló hiteket, mivel a kamra sajátjaival találkozott először. Képzelj el egy találkozást egy tinédzserrel, akit a visszhangkamrán kívül neveltek, és sokféle nézettel találkozott. Amikor ő találkozik a visszhangkamrában nevelt társával, látni fogja annak hibáit. Mindkét tinédzser találkozhat ugyanazokkal a bizonyítékokkal és érvekkel. Mégis, végül teljesen más következtetésekre juthatnak, mivel más sorrendben kapták a bizonyítékokat. Mivel a visszhangkamrában létező tinédzser a kamra hitvilágával találkozott először, ezek informálják arról, hogyan értelmezi a jövőbeni bizonyítékokat.
De van valami gyanús ezzel kapcsolatban. Miért számít a sorrend ennyire? Thomas Kelly filozófus szerint mert ez a radikális polarizáció racionálisan elkerülhetetlen. Itt van az irracionalitás igazi forrása az egész életükben visszhangkamra tagoknál - és hihetetlenül finom különbség. Azok, akik visszhangkamrában ragadtak, sokkal nagyobb súlyt adnak azoknak a bizonyítékoknak, amikkel először találkoztak, csak azért mert először találkoztak velük. Racionálisan sorrendiség nélkül kellene felülvizsgálniuk hitüket. De hogyan lehet ezt megtenni?
Gondolj a visszhangkamrába zárt tinédzserünkre. Hitrendszerének minden része úgy van beállítva, hogy elutasítsa a kívülálló ellenkező álláspontjait. Minden találkozásnál oka van rá, hogy elutasítsa az érkező, hitével ellentétes bizonyítékot. Sőt, ha úgy dönt, hogy hogy magától felülvizsgálja hírtrendszerének valamelyik elemét, a háttérben meghúzódó hiedelmek visszateszik a problémás hiedelmet. A tinédzserünknek valami sokkal radikálisabbat kell tennie annál, minthogy egyszerűen egyenként átgondolja hiedelmeit. Egyszerre kell mindent felfüggesztenie, és újraindítania a tudásgyűjtő folyamatokat, mindegyik forrást egyformán megbízhatóan használva. Ez masszív folyamat, talán keményebb, mint amit bárkitől elvárhatunk. A filozófiailag képzetteknek ismerősen hangozhat: ez a menekülőút egyfajta módosított verziója René Descartes hírhedt módszerének.
Descartes szerint érdemes elképzelnünk egy gonosz démont, aki mindenben megtévesztett minket. A módszertan lényegét az Elmélkedések az első filozófiáról (1641) című könyvében magyarázza el. Rájött, hogy rengeteg hiedelme, amit magára szedett élete korai szakaszában, hamis volt. De a korai hiedelmek mindenféle más hiedelmekhez vezettek, és a korai hamisságok, amiket elfogadott, megmérgezték hitvilágának többi részét is. Attól félt, hogy ha eldobja bármelyik konkrét hiedelmét, hitvilága még rosszabb hiedelmeket épít helyére. Úgy gondolta, az egyetlen megoldás, ha minden hiedelmét kidobja, és újrakezdi az alapoktól.
Így a gonosz démon egy gondolatkísérlet volt, ami segített kidobni összes hiedelmét. Újrakezdhetett, semmiben és senkiben sem bízva, leszámítva azokat a dolgokat, amikben teljesen biztos volt, és megszabadult a hamisságoktól. Hívjuk ezt karteziánus episztemikus újraindításnak (epistemic reboot). Vegyük észre, mennyire közel van Descartes problémája lehetetlen helyzetben lévő tinédzserünkhöz, és mennyire hasznos megoldás lehet. A indészerünk, mint Descartes, problémás nézeteket szerzett gyerekkorában. Ezek a hiedelmek továbbmérgezték, elárasztva teljes hitrendszerét. A tinédzserünknek is arra van szüksége, hogy mindent eldobjon, és újrakezdje.
Descartes módszerét azóta a legtöbb kortárs filozófus nem vallja, mivel nem tudunk nulláról kezdeni: már kezdésnél feltételezünk valamit és megbízunk valakiben. De a hasznos rész nekünk az újrakezdés maga, amikor kidobunk mindent, és előröl kezdjük. A problémás rész eutián jön, amikor csak azokat a nézeteket fogadjuk el, amikben tényleg biztosak vagyunk, miközben kizárólag önálló, magányos gondolkodást végzünk.
Nevezzük Descartes módszertanának modernizált verzióját társadalmi-episztemológiai újraindításnak. Ahhoz, hogy visszacsináljuk a visszhangkamra hatásait, a tagnak ideiglenesen minden hiedelmét fel kell függeszteni – a gyakorlatban azt, hogy kiben és miben bízik – és a semmiből kell újrakezdenie. De amikor elkezdi, nem követelhetjük meg, hogy csak abban bízzon, amiben teljesen biztos, vagy hogy egyedül menjen végig ezen az úton. A társadalmi újrakezdésnek nekiállhat teljesen hétköznapi módon bízva az érzéseiben, bízva másokban. De az információ minden lehetséges forrást egyenlően kell megvizsgálnia. Egy kognitív újszülött szemével, nyíltan és a külső forrásokban egyformán bízva. Bizonyos értelemben ez már megtörtént korábban. A társadalmi újraindításkor mi nem azt kérjük az emberektől, hogy megváltoztassák az alapvető módszerét annak, ahogy a világról tanulnak. Szabad bízniuk, szabadon bízniuk. De a társadalmi újraindítás után a bizalmat nem azok az emberek fogják megerősíteni és befolyásolni, akik felnevelték.
A társadalmi újraindítás meglehetősen fantazmagóriának hathat, de nem annyira irreális. Úgy tűnik, valóban az egész hitrendszer megtisztítása az, amihez szükség van a menekülésre. Elég megnézni azt az elég sok történetet, ami a szektákat és visszhangkamrákat elhagyó emberekről szól. Például, a floridai Derek Black története neonáci apa nevelte, gyerekkorától neonáci vezetőnek. Black lényegében társadalmi újraindítással hagyta el a mozgalmat. Teljesen eldobott mindent, amiben hitt, éveket töltött új hitrendszer felépítésével. Szélesen és nyíltan magába öntött mindent, ami kimaradt popkultúrától az arab irodalmon át, a fősodratú médiáig és a rapig nagylelkűen és bizalmasan. Évekig tartó projekt volt, újra összerakta magát, de valószínűleg erre szükség volt, hogy visszacsinálja a visszhangkamrában történt nevelésének hatásait.
Van akkor bármi, amit megtehetünk, hogy a visszhangkamrák tagjai újrakezdhessék? Már felfedeztük, hogy a közvetlen támadó taktika – a visszhangkamrák tagjainak bizonyítékokkal bombázása nem működik, nemcsak hogy védettek ettől, de még tovább erősítik világnézetüket. Az egész gyökerét kell támadni, vissza kell állítani a bizalmat néhány külső hangban.
A visszhangkamrákból szóló menekülések történetei konkrét találkozásokról szólnak – pillanatokról, amikor a visszhangkamrában élő egyén elkezd bízni valaki kívülállóban.
Black esetében is így volt. Középiskolában már egyfajta sztár volt a neonáci médiában, saját rádióműsorral. Aztán főiskolára felvételizett, nyíltan náciként, ahol szinte mindenki más elkerülte. De akkor Matthew Stevenson, egy hallgató elkezdte Blacket meghívni Sabbath vacsoráikra. Black szerint Stevenson végtelenül kedves, nyitott és nagylelkű volt, és lassan elnyerte bizalmát. Ez volt a mag, ami hatalmas szellemi felforduláshoz vezetett lassan rájött, mennyi mindenben félrevezették. Black többéves személyes átalakuláson ment át, és mára antináci szóvivő. Ugyanígy, akik homofóbokból elfogadók lesznek, ritkán azért, mert találkoznak valamilyen intézményileg bejelentett ténnyel. Sokkal inkább személyes találkozások számítanak, egy gyerek, egy családtag, egy közeli barát coming outjával. Ezek a személyes élmények azért számítanak, mert a személyes kapcsolat nagy bizalommal jár.
Miért ennyire fontos a bizalom? Baier szint van egy kulcsfontosságú szempont: a bizalom egységes. Mi nem egyszerűen megbízunk tanult szakértőkben saját területükön a jóindulatukra támaszkodunk. És emiatt a bizalom, nem pedig a puszta megbízhatóság a lényeg. A megbízhatóság lehet területfüggő. A tény, például, hogy valaki megbízható szerelő, semmit nem mond el arról, hogy érnek-e bármit politikai vagy gazdasági nézetei. De a jóindulat az egyén karakterének általános jellemzője. Ha jóindulatot mutatok valamiben, akkor okod van rá, hogy azt gondold, másban is jóindulatú vagyok. Így, ha bárki képes jóindulatot mutatni egy visszhangkamrában élő embertársának ahogy Stevenson tette ezt Blackkel talán lebonthatja azt a kamrát.
Megbízható kívülállók ilyen beavatkozásai motorjai lehetnek a társadalmi újrakezdésnek. De az általam leírt út kanyargós, keskeny és törékeny. Nincs rá garancia, hogy ilyen bizalom kialakítható, nincs egyértelmű, szisztematikusan elértő út. És ha mindez meg is van, előfordulhat, hogy nincs menekülőt. Mások beavatkozásán is múlhat. És ez az út nem olyan, amin egy visszhangkamra tagja magától el tud indulni ez csak egy apró remény kívülről.
Szeretnél tenni a visszhangkamrák lebontásáért? Csatlakozz az Országjáráshoz!
A bejegyzés az Aeon.co-n megjelent Escape the echo chamber című munka fordítása.
